Nosztalgia 1.

Tegnap, ahogy a reptértől autóztunk be az Üllői úton, felidéztem első spanyolországi utamat és egész sok "kép" beugrott, gondoltam, leírom, most két hónapig úgyis a közeli-távoli emlékekből kell éljek :-)

94-ben egy kétéves nappali suli második évét tapostam éppen, amikor úgy március táján az egyik osztálytársam jött egy nap a hírrel, hogy egy fordító ismerőse keres valakit, aki diktálás után gépelne neki. Én persze egyből kaptam az alkalmon, mert akkor már együtt éltem az akkori párommal és engem nagyon zavart a tudat, hogy "eltartott" vagyok, suliba járok, de nem tudok hozzájárulni a közöshöz. Így szépen elkezdtem dolgozni, gépelni tudtam, németül is, így történt, hogy megengedhettük magunknak, hogy gondolkozzunk egy komolyabb utazásban. A választásunk Spanyolországra esett (már nem tudom hogy miért). Akkor még nem hálózott be minket az internet, így az Eurotours által szervezett útra fizettünk be egyéni utazással a Costa Brava-ra, 11000 Ft/fő/hét fizettünk teljes ellátással, ami már akkor is nagyon jó árnak számított és erre 18 év után is még emlékszem :-) A hotel nevét elfelejtettem, de most megnéztem a google-n street view-val és rögtön kapcsoltam  - a Cartago Nova-ban voltunk Malgrat de Mar-ban.

Svájcon át mentünk, és takarékos turisták lévén még dízel üzemanyagot is vittünk magunkkal, a műanyag kannától pedig valahol megszabadultunk. Az első éjjelt Luzern-ben a tó partján töltöttük a kempingben, egy sátorban (Camping Lido). A makulátlanul tiszta zuhanyzóra a mai napig emlékszem, egy egyfrankost kellett bedobni a zuhanyzáshoz.
A tengert Franciaországban, Séte-nél pillantottuk meg először, ez is maradandó élmény volt, én akkor láttam először a Földközi-tengert. Annyi még előttem van, hogy Girona-ba bementünk egy halpiacra és iszonyú halszag volt és el voltunk ájulva, mert addig ilyet itthon Magyarországon még ugye nem nagyon láttunk.


A hotelben reggelente ámultunk, hogy a sok nyugdíjas - mert szeptember közepén gyakorlatilag nyugdíjasokkal volt tele a hotel, átlagéletkor 65 év, bár mi javítottuk a statisztikát - miféle kombinációkat képes kihozni a büfé adta lehetőségekből (sonkás kenyér lekvárral, tojás müzlivel, és hasonlók).
Mivel kocsival mentünk, így szabadon jöttünk-mentünk, a tengerparton sok időt nem töltöttünk, főleg, hogy a hosszú homokos parton sorra hozták ki a vízben ejtett polipokat.
Átmentünk Barcelonába, ami akkor nem nyerte el igazán a tetszésemet, ráadásul egy kellemetlen élménnyel is párosult. Jártunk Montserrat-on, ez gyönyörű volt, ma napig mindenkinek ajánlom, akinek ide szervezek utat :-) Életem első Aquaparkját is megejtettük - ez nagyon jó volt, de a speedy csúzda felért egy bélmosással ( ezt most nem fejteném ki bővebben :-D ).
Hazafelé Andorra, Nizza, Cannes és Monaco szerepelt még a programban, majd valahol a hegyek között akartunk átmenni Svájc felé. Igen ám, de mint utólag kiderült, egy lényeges tábla elkerülte a figyelmünket. Mentünk fel a hegyre szerpentinúton, fogytak a házak, fogytak a legelésző állatok, gyanús volt az egész. GPS akkoriban még ugye nem volt, csak papírtérkép, de még mobiltelefon sem. Hosszú idő után mikor már nagyon magasan jártunk, egy nagyon-nagyon öreg bácsi jött szembe az úton nagyon-nagyon sok birkával a háta mögött - nem tudom, Ő vagy mi lepődtünk meg jobban. Jobbra-balra egy-egy elhagyatott kőház, és sziklás-kopár terep. Egyszer csak elkezdett szállingózni a hó. Még mindig nem kapcsoltunk persze, mentünk még feljebb, már úgy tűnt, hogy nem vagyunk messze a legmagasabb ponttól. Egyszer csak az úton is megjelent a hó, először csak foltokban, majd később jónéhány centiben mérthetően. Ennek fele sem volt tréfa, nyári gumival, hólánc nélkül - nyaralni mentünk, eszünkbe se jutott szeptemberben hólánccal készülni. Végül nem volt más választásunk, vissza kellett fordulnunk, ami a hóban és a korlát nélküli szerpentinúton külön izgalmas volt. Mikor lejöttünk a hegyről, akkor láttuk meg a táblát, hogy a hágó a havazás miatt le is van zárva.. Elvesztettünk jó pár órát, de nyertünk életre szóló emléket :-)
Visszamentünk a rendes útra, a Route Napoleon-ra, azon mentünk végig Grenoble irányába, Genfen át. Interlakenben egy bácsi leszólított minket a magyar rendszám láttán - magyarok ugye mindenhol vannak. Libegővel felmentünk Grindelwald-ba, megnéztük a gleccsert, sétáltunk egyet - gyönyörű volt, mondanom sem kell.
Az egész utat minden költőpénzzel együtt 36ezer forintból hoztuk ki, erre már csak azért is emlékszem ilyen pontosan, mert egy hónapi munkámból megvolt a majdnem két hetesre nyúlt utazás ára. És persze nagyon büszke is voltam magamra, hogy 22 évesen önerőből tudtam finanszírozni az egészet ;-)
Sajnos digitális fotók akkor még nem voltak, de igyekszem bescannelni néhány képet és utólag majd berakom. Az albumot viszont átlapozom most izibe :-)

* utóirat: a sorrend kicsit félresikerült, így hogy most néztem az albumot :-) Odaúton jártunk Interlakenben és Grindelwaldban. A hotel neve stimmel, a fényképeken megtaláltam. A havas hegyen ahol visszafordultunk, nevetve hógolyóztunk (erre sem emlékeztem). 

¡Adiós, España!

A csütörtök estét a reptér melletti Holiday Inn Express-ben töltöttük, hogy tuti ne jöjjön közbe semmi bibi és ha már megvannak a repjegyek, időben ki is érjünk. Nem kellett nagyon korán kelni, mert 11.40-kor indult a Wizz, így kényelmesen reggeliztünk, majd kivittem a csapatot a reptérre a csomagokkal, én meg elmentem gyorsan Torremolinosba a szerelőhöz leadni a kocsit. Szerencsére 100m-re van tőle a HÉV-szerű vonat, ami megy be Malagába a reptér érintésével, úgyhogy 10 előtt 10 perccel már ott vártam a vonatra egy padon ücsörögve, amikor is egy fiatal pár ült le mellém. Megszólaltak - és minő véletlen - magyarok voltak. Köszöntem nekik, ők is, majd csend. Egy idő után a srác kérdezte, hogy én most megyek e haza nyaralásból, mondom igen, bár nem kimondottan nyaralásból :-) Aztán elkezdtünk beszélgetni, rákérdeztem, hogy ott laknak-e abban a vendégszobában, ahol mi is laktunk áprilisban pár napot - ne kérdezze senki, honnan éreztem hogy igen, de igen :-D Mesélték, hogy mennek a reptérre bérautó ügyben, igaz, már hétfőn mennek haza, de még le akarnak menni Tarifára, Gibraltárra. Gyorsan elnavigáltam Őket a Centauro-s Melindához, remélem azóta szerencsével jártak. Biztos ami biztos, megadtam a telefonszámomat, mondván, már nekünk is vannak kiadók, főleg, hogy szeretnének még Spanyolba jönni. Biztos mondtam már, hogy nem hiszek a véletlenekben - ilyen "sztorik" véletlenül nem születnek :-)

A reptéren J-ék már a becsekkolás előtt álltak hosszú sorban és a legtöbben ki voltak akadva, hogy milyen lassan halad a sor. Kiderült, hogy a magyar nyelvű nyomtatott beszállókártyából ők egy kukkot sem értettek, úgyhogy mire mi nagy nehezen sorra kerültünk, már nem is kérték azokat, csak az útleveleket meg az igazolványokat. A biztonsági kapunál pozitív élmény volt, hogy egy szót nem szóltak a gyerekek itala miatt; Ferihegyen egy kortyot sem engedélyeztek mikor jöttünk novemberben és Bergamoban is ki kellett önteni a vizet, hiába ittunk bele.

Az út hosszú volt, el nem tudom képzelni, hogy bírtam ki x éve tizenórákat repülőn; igaz, ott lehetett filmet nézni, meg volt kiszolgálás folyamatosan, nem is akármilyen, tehát azért amiatt gyorsabban telt az idő is. Én megy amúgy is szerettem követni az útvonalat a képernyőn, de ott még nem tartunk, hogy pár eurós repjegyár mellett még mindenkinek saját monitorja is legyen :-D

Patrik volt sztem a repülő réme, ott jött rá a roham, nem bírt nyugodtan ülni, folyton átmászott az üléseken, meg fényképezett mindenkit. Pedig vittünk könyvet, meg autót, de most semmi sem volt érdekes.

Ferihegy azaz a Liszt Ferenc reptér viszont így érkezéskor hatalmas csalódás volt számomra - sokszor nem érkeztem még oda, mert mindig Bécsből repülgettünk. Kijövünk ezer csomaggal, tolókocsi van, eddig ok. Apukám jött ki elénk, de az indulási részen, fent állt meg, ahol lehet pár percet állni fizetés nélkül - amúgy lent a parkoló 1500 Ft, ami a pofátlanság csúcsa, eddig bármelyik reptéren 2 EUR/óra volt a jegy a parkolóházakban! Visszamentünk az épületbe, kerestük a liftet, ami nincs kitáblázva, hogy jobbra vagy balra találja az ember. Végül jobbra megtaláltuk az egy kocsira és 1 személyre szabott liftet - óriási! Ha kicsit lelóg a kocsiról a csomag, akkor hullik le az egész. Nem tudom ki volt az az okos, aki ekkora liftet tervezett ide???!!!! Eddig bármelyik reptéren min. 2 m széles liftekkel volt dolgunk és mindig minden ki volt táblázva. Röhej, hogy egy budapesti reptéren nem találtam meg semmit - vagy inkább szomorú?

Az érkezési oldalon a reptér elé beguruló autósokat rögtön rendőrök szivatják igazoltatással, szóval az első élmények kb. ezek voltak. Az Üllői úton beautózni szintén nem ugyanaz a feeling, mint az Avenida Velázquez Malagában; a Kálvin tértől a Szabadság hídig a koldusok látványa sem volt túl felemelő. Nem ragozom sokáig, nekem sokkoló volt, Linda is kicsit ki volt akadva, láttam rajta. Persze a családnak nagyon örültünk, nem kérdés, a többit is talán majd idővel megemésztem....egyelőre a mélabú kerített hatalmába.....

A SPAR-ban az áraktól kaptam még a következő sokkot, koktélparadicsom 550 Ft???, 6 db biotojás 550(??) Ft; a gluténmentes kenyerünk 400 Ft-tal lett drágább november óta. Még szerencse, hogy a kertben pont most érik a sárgabarack :-)
Azt hiszem mindjárt neki is állok tanulmányozni a visszaútra a jegyeket, hátha egy kicsit jobb kedvre derülök tőle....tudom, nagyon gáz, hogy Magyarország a hazám, de a tenger, na, az az oka mindennek. Flögi érti ;-)

Búcsú

Hétfőn sikerült lefoglalni a kiszemelt repjegyeket péntekre malagai indulással, végül nem kellett július 6-ig várni. Úgy terveztük, hogy szerdán lemegyünk Mijas-ba, Krisztiéknél alszunk, kocsit leadjuk Torremolinosba, mi pedig pénteken repülünk. Mindenképp találkoznom kell még az ügynökség tulajával is, megbeszélni pár dolgot, ezért is innen repülünk.
Ehhez képest Kriszti addig erősködött, hogy menjünk le már kedden, hogy végül sikerült meggyőznie. Egész nap takarítottam, pakoltam, hogy rendben hagyjunk ott mindent, hűtőt súroltam, felmostam. Búcsúzóul J és a gyerekek lementek még késő délután egy utolsó fürdésre a tengerhez, az Arenalra, utána elrohantunk venni egy kézibőröndöt, mert csak három volt. Nagynehezen fél 10 után sikerült elindulni teljes izgalomban, a gyerekek végigkiabálták az első pár km-t, hogy "Szia Javea, szia Toscamar, szia Kormi, stb." :-) Egy helyen sikerült elkavarodnom, mert a navit sosem használom, tudom az utat, de J-vel dumáltunk, nem figyeltem a táblákat, Ő meg szimplán nem szólt, hogy jobbra kell lekanyarodni, arra van Granada. Szerencsére csak pár perc kerülő volt. Az autóból mindenféle fura hangok jöttek, egy lyukas garast nem adtam, hogy rendben leérünk, úgyhogy fohászkodtam végig - hatásos volt. Granada közelében már lenyugodtam, Malaga irányába fordulva pedig gyönyörű villámokat csodálhattunk - eső nem esett viszont. Fél 5 után értünk hullafáradtan, de nem bántam meg, hogy éjjel jöttünk, mert így is végig 27-30 fok volt éjjel(!), nappal talán ki sem bírtuk volna. Kipakoltuk a gyerekeket, 5-kor beestünk az ágyba. Nagyon fülledt meleg volt és van, viszont reggel sikerült valami éktelen csörömpölésre ébredni. Kiderült, hogy a szomszéd házban felújítanak, egy konténert raktak le és abba hordták ki a sittet..... Kérdeztem is Krisztit, hány év alatt lehet megszokni, hogy a 2 m széles macskaköves úton akár éjjel is mehet motor, hallani a szomszéd beszédjét .... állítólag 7 év elég :-D

Szerdán punnyadtunk egész nap, mert mindegyikünk fáradt volt, csütörtökre viszont meg volt beszélve Gerardoval (Övé az ügynökség, Vele dolgozom), hogy megnézzük az apartmanokat. Előtte beugrottunk egy villába is Marbella és Puerto Banus között, dobtam is egy hátast...na nem attól, hogy elbűvölt volna. Emlékeim szerint 5 hálós, 2 fürdőszobás, régebbi építésű villa lehetett, de borzasztó rossz helyen, 80m az autópálya, egész nap hallani a zajt; a szomszéd telek üres és gazos, a házból egyenes kilátás nyíilik egy félbemaradt szerkezetkész házra. A ház belül borzasztóan lelakott volt (én mondjuk borzasztó finnyás vagyok a tisztaságra is, úgyhogy nem mérvadó esetleg az ítéletem :-) ), totál igénytelen berendezés, lefestett csempe, régi villanykapcsolók, konnektorok. Kérdeztük, hogy mennyiért kiadó egy ilyen "villa", amitől dobtuk a következő hátast: 1500 EUR/hét főszezonban. Hát mondom Krisztinek, én 100 EUR-t sem adnék érte, de végül megegyeztünk abban, hogy ez olyanoknak ideális, akik eljönnek ide focimeccset nézni, közben lehúznak jónéhány sört, majd a hálószobából hullarészegen fejest ugranak a medencébe, kellően hangosak, mert akkor a pálya zaja sem tűnik fel nekik, és senkit nem zavar, ha a kertet is összehányják (bocsánat).
Megnyugtató volt viszont, hogy a Casares mellett fekvő apartmanok nagyon jók, jó az elrendezés, felszereltségük, és ha minden jól megy, ott fogunk lakni is szeptembertől :-)

Buli a javából!

A héten San Joan fesztivál volt, gyakorlatilag egyhetes rendezvénysorozat, amiből jórészt kimaradtunk, mivel a legérdekesebb programok éjszaka voltak (mint pl. a máglyarakás) meg amúgy is, nappal kezd kibírhatatlan meleg lenni. Beneveztünk azonban a vasárnap délutáni záróparádéra, amit így utólag valóban nem lett volna szabad kihagyni. Nem sokat tudtunk arról, hogy pontosan mi is fog történni, annyi biztos volt, hogy felvonulás, hiszen az újságokban és a neten is csak egy fix hely volt megadva. Szerencsére azonban ahogy mentünk a belváros felé a kocsival, éppen megláttuk az óváros elején, hogy ott sorakoznak a parádésautók, úgyhogy gyorsan leraktuk a kocsit és a lezárt terület felé vettük az irányt gyalogosan. Kb. 14-16 nagyobb feldíszitett utánfutós alkalmatosság lehetett, mindegyiken gyerekek vagy felnőttek ültek beöltözve és már készültek a nagy eseményre. Tele konfettivel, mázsaszám cukorka meg mindenféle nyalánkság a kosarukban. A 35 fokban nem lehetett nagy élvezet abban a hacukában várakozni :-) Mi elindultunk tovább, az útvonal egyértelmű volt, hol fognak vonulni, hiszen mindkét oldalon végig ácsorogtak már többnyire a helyiek. Átmentünk egészen fel a régi várfalromokig és ott találtunk még éppen ülőhelyet. Amúgy mindenki kiköltözött az utcára, saját székkel - itt nem voltak fizetős, előre kihelyezett műanyag székek, mint Morairán; valaki egyenesen a nappalijából hozta ki az ülőgarnitúrát és azon helyezkedett kényelembe :-) Egy kis ideig irigykedve néztem az erkélyükön kényelmesen italozgató-ücsörgő népet, néhány óra erejéig szívesen cseréltem volna velük lakást :-)
Bár viszonylag hamar elindult a menet utánunk, valahogy nagyon sokat kellett várni, míg odaértek, ahol mi ültünk. Nem értettük mi történhetett, hol maradtak le, és azt sem, hogy miért rohangál az összes gyerek nylonzacskóval a kezében :-) Nos, erre hamarosan fény derült (Ditke meg már tudni fogja itt :-D ).
Megjelent az első kocsi, jobbra-balra a fent ülő gyerekek kétoldalra szórták a rengeteg konfettit, cukorkát, kisebb játékokat, meg mindent, ami a kezük ügyébe akadt. A gyerekek össze-vissza rohangáltak és mindenki guberált a földről, úgyhogy az enyémeket is élesítettem, hogy kapkodjanak :-) Nem tudom minek, ugyanis nálunk ezek a nyalókák meg nem is tudom mik mind tiltólistán vannak és soha nem veszek, úgyhogy igazán büszke voltam, hogy amig az összes gyerek tömte magába ezt a sok vackot, addig az enyémeknek ez eszükbe se jutott, csak szedegették szorgalmasan a földről :-) Ahogy írtam, nagyon sok ilyen kocsi volt, úgyhogy kb. 3-4 kg-nyi zsákmányt szedegettek össze sok más gyerekkel egyetemben. Persze az enyémeknek ez roppant élvezetes volt, nem kérdés, hiszen még nem volt részünk ilyen eseményben. Linda mondta is, hogy milyen jó itt, mindig van valami izgalmas :-)
A társaság maga roppant vidám volt, tény és való, hogy ilyen utcai bulit én még sehol máshol nem láttam, tudnak élni és bulizni a spanyolok :-)
A kocsik után vonuló zenészek valamint a gyerekeket kísérő felnőttek a parádéskocsik mellett is igen jól szórakoztak és vidámságukat legfőképp a kocsik hátsó részében található bárpult biztosította: csak úgy döntögették magukba a vodkát :-) Bár látványosan cola és fanta látszott, a látszat bizony néha csal :-) Gyakorlatilag full leitták magukat, meg is látszott a fejeken. Egy nagy kört írtak le az Óvárosban, talán összesen úgy 800-1000 méter lehetett.  A végére a gyerekek már láthatóan nagyon unták a folyamatos dobálást, de olyan is akadt, aki szimplán elaludt ülve (kb. 5 éves lehetett a legifjabb). A nagyobbak táncoltak, ugráltak, énekeltek a lassan guruló utánfutókon. Mi 10-ig bírtuk, az esti hatalmas tüzijátékról, ami éjfél után kezdődött, sajnos lemaradtunk - megint -, a gyerekek egyszerűen nem bírták már.

Itt volt a gyülekezés-készülődés

Az Óváros főutcája

Az utcákat beborította a konfetti :-)

Öngyilkos mennyiség :-)

A többi kép a nap folyamán feltöltésre kerül az albumba :-)

Hiánypótlás

Flögi mai "reklamációja" után úgy döntöttem, hogy akkor egy kicsit írok bővebben magamról, magunkról meg arról, hogy is jutottunk ide, mert ez állítólag nem annyira derül ki a korábbi bejegyzésekből (én már nem nagyon emlékszem milyen mélységben osztottam meg dolgokat).
Eredetileg nem terveztem blogírást, de mindig mindenki várta, hogy mi van velünk, ezért párnaponta írtam emailes naplót és küldözgettem ki a leveleket. Aztán valaki felvetette, hogy írhatnék blogot is, ami nekem elég furcsa volt először (így utólag), hogy most kitárom az életemet az egész világ előtt és nyitott könyv lesz az életem. Szerintem azóta viszont fordult a kocka, a korábbi naplóolvasók elmaradtak, de lett sok új ismeretlen ismerős, és ez nagyon jó :-)
Jöjjek akkor én. Elég speciális eset vagyok, azt mondhatom. Abba az 1%-ba tartozom, aki széllel szembe megy folyamatosan :-) Amiről 99%-nak egy véleménye van, nekem biztos az ellenkezője.Eddig még bejött...:-)
Mindig elég önálló voltam, 22 éves koromban mentem ki Ausztriába dolgozni, ott tanultam meg németül is. Jó volt, de 8 év után elég. Fél év tömény munka (vendéglátós vállalkozás, szezoni) után fél év tömény szabadság, úgyhogy ezek nagyon jó idők voltak, nem cseréltem volna semmi másra. Világot láttam, nagyon sokat utaztam. Aki szintén szeret utazni, annak nem kell mondanom, hogy ezek olyan pluszt adnak az embernek, amit szerintem máshol nem lehet felcsipegetni. 2001-ben ismerkedtem meg J-vel, azóta többnyire együtt utazunk, 2003-ban bővült a család Lindával és 2007 végén született Patrik. Mivel gyerekkel nem lehetett már Ausztriában azt a munkát végezni napi tizenakárhány órában, ezért önállósítottam magam, az első szülés óta gyakorlatilag otthon dolgozom. Munka téren sajnos nem vagyok könnyű eset, soha nem volt főnököm, nem kellett alkalmazkodnom, de nem is vagyok az a típus, aki könnyen viselné, hogy irányítják :-D Úgyhogy megkíméltem pár embert magamtól.
Azt mondják nem könnyű velem élni, mert elég határozott elképzelésem van mindenről és abból nem tudok engedni (most mit csináljak, ha az úgy jó és kész???).
Jól elvagyok magamban is, szükségem van sok egyedüllétre (na ebből most semmi sincs 7 hónapja), de ugyanakkor imádom az együttfőzős-dumálgatós összejöveteleket.
A gyerekek közül Linda a nehéz eset (hiába, én is az voltam), Patrikkal nagyon egyszerű fiú létére, roppant szófogadó (és nem rombol :-)) ).
Hogy kerültünk ide?
Tavaly februárban jöttünk ki J-vel egy egyhetes körútra, bejártuk a déli részt és fellángolt a korábbi szerelem Spanyolország iránt. Otthon kezdtek rosszabbul alakulni a dolgok, tudtam, hogy váltani kell, ezért aztán agyaltam egy sort, mit lehetne itt csinálni. Sok ötlet volt, maradt az utazáshoz kapcsolódó, mégis abban vagyok "otthon" és imádom az utazásszervezést. Bár próbáltak eltéríteni Barcelonában élő magyarok (akik azóta hazaköltöztek), de ha én egyszer valamit a fejembe veszek, arról úgysem lehet már lebeszélni. Októberben lejöttünk barátokkal megnézni a házat (egy osztrák barátunké a ház, aki nem lakik itt), mégis mire készüljek, mit hozzak és a helybe azonnal beleszerettem. A házba nem első pillanatban, úgy éreztem, itt nem lehet lakni hónapokra, de másnap reggel mikor felébredtem és megtaláltam a mosógépet, tudtam, hogy nincs akadály :-) Rozi nincs (mosogatógép), de még ez sem okozott problémát (pedig otthon nem tudtam elképzelni az életet mosogatógép nélkül, huh). Mondom én, mindenhez tudok alkalmazkodni :-)
November elején pedig megérkeztem a gyerekekkel és Anyuval, a kocsit Apukám és Öcsém hozta le. Anyu kétszer 1 hónapot tudott itt tölteni, voltak barátok, barátnők, eltelt hamar az idő.
Szerintem nem csináltam belőle nagy problémát, amit lehet egyszerűen is, azt nem kell túlbonyolítani :-)
A gyerekek itt nem járnak iskolába, oviba, ezt így terveztem, mert nem tudtam, mennyire jön be az itteni élet, hogy érezzük magunkat. Patrikot amúgy sem vittem volna semmiképp. Linda magántanulói státuszban velem tanul és vizsgázik (remélem hamarosan).
Ha bármi kérdés lenne még, csak nyugodtan. :-)

Ma megőrülök!

Sikerült mára teljesen leeresztenem, hiába, 7 hónap non-stop gyerekekkel, ez korábban nem volt, most sok volt így egyben. Nemcsak miattuk persze, de nagyon rossz ez a bizonytalanság, már összepakoltunk, de várni kell, ilyenkor leszek ideges. A gyerekek is szenvednek, meleg is van nagyon, a klímát nem szeretem, bár még lekopogom, mert árnyékos a ház, annyira nem süt be a nap. Tegnapelőtt esett is, akkor a páratartalomtól fulladtam meg majdnem. Minden nap ez a hülye főzőcske, kitalálni hogy mit együnk, mert elmenni P miatt nem olyan egyszerű; aztán csinálok végül valamit, de alig esznek, rakhatom el. A ház tartalma mintha felrobbant volna, szanaszét a játékok, pedig nagyon utálom a rendetlenséget és felmosni sem lehet így rendesen. Az autószerelő már sokadszorra tologatja az időpontot, pedig 10 perces munkáról van szó. A gyerekek egyre többet ölik egymást, és ha civakodnak, attól én a falra tudok mászni, szó szerint. Patrik folyamatosan vagdos kis fecniket és 3x3 mm-es kockákra számokat kell írnom, ami papírpénz és utána mennem kell a boltjába vásárolni. De nem adhatok oda akármilyen "pénzt", csak azt amin mondjuk a 12 van, ha 12-be kerül, ahhoz viszont végig kell nyálaznom ötvenakárhány fecnit, hogy megkeressem, melyiken van a 12... végül lebeszéltem erről, és meggyőztem, hogy jobban járunk, ha kártyával fizetünk :-) Persze a boltoshoz összeszedte a ruháimat, nedves kendőt, telefontöltőt, ollót, meg mindent - amit majd én pakolhatok el. Ezer dolgom lenne, mert ugye nyár van és mindenki most utazik és kéne ezzel foglalkozni, ráadásul ahogy látom, mások is hőgutát kaphattak, hogy nem tudnak megírni szimpla két sort (másfelet) az anyanyelvükön (magyarul), hogy le akarnak foglalni egy szobát...igaz, nem csodálkozom ezen annyira, mert a postán is számtalanszor találkoztam emberekkel, akik egy mezei ajánlott szelvényt sem tudtak kitölteni.
Hiába, a  gyerek viselkedése az anyai lélek tükre, valahogy így szokták mondani. Kínomban beküldtem őket mesét nézni. Fürdeni még nem lehet, mert 40 fok van napon, legalább csend lesz egy kicsit, aztán mehetnek le ázni.Ha valaki küldene egy kis magányt, megköszönöm. Teljesen meg tudok érteni Mindenkit, akinek elege van a saját gyerekéből olykor - ahogy olvasgattam, mostanában másoknak is :-)

Patrik - sztorik

Patrikkal állatos memóriát játszunk a teraszon. Amíg sok van lerakva, nyilván nehezebb emlékezni, hogy hol is van a kutya, macska, oroszlán, fecske, stb., de próbálkozunk. Amikor sokadszorra fordítjuk meg ugyanazt, egy idő után persze már emlékszünk melyik hol van, főleg a szélső sorokban lévőkre. P felfordít kettőt, aztán kiváncsiságból még egyet, ami ugye nem szabályos már. A következőnél találok egy párt, hurrá, megvan az első. P sírósra veszi a figurát: "Anya, ez nem ér!" Mondom, mi a baj, mi nem ér? "Az, hogy emlékeztél, nem lehet emlékezni!" Mosolygok :-)
Következő körben talál egy párt, nagyon örül, kérdezem: "Figyelj, Te is emlékeztél, Neked lehet?" Nem szól semmit :-)
Sorba húzza a párokat, neki már 8 van, nekem csak egy. Elkezdi, hogy "bibibí, Neked csak egy van, nekem már 8". Aztán beindulok, nekem is jönnek a párok.
Bevallom, én nem szoktam úgy játszani, hogy hagyom direkt a gyerekeket nyerni, szerintem ez rossz megoldás, mert ezt fogja megszokni. Az életben sem így működnek a dolgok :-) Vekerdy szerint a társasjátékok nem is valók 8-9 éves kor alatt, épp ezért, mert a gyerek nem érti és nem szereti, hogy veszít.

Ebédelünk a teraszon, paradicsomleves, rántott hús és "rácskrumpli" (így hívja a sült krumplit) a menü. Ritkán csinálom nyáron, hogy leves is meg főétel, mert a kettő általában már sok nekik és valamelyik ottmarad, én meg nem szeretek maradékokat rakosgatni, eltenni, lefagyasztani, stb., főleg, ha csak pár falatról van szó.
Paradicsomleves elfogy, pár falat krumpli és husi lenne már csak, de egyszer csak visszajön a egy kis paradicsomleves az utolsó falat husival. Kérdezem, hogy sok volt, tele a pocakod? Mire Ő: "Igen Anya, nagyon teleettél" :-)

Labirintust rajzol, jön, mutatja, hogy mi micsoda, magyaráz. Kérdezem a fejre és a két hosszú vonalra - kétoldalra mintha egy-egy kar lenne, hogy ez kicsoda-micsoda? Patrik: "Ez én vagyok csak kicsit megbarnultam" (barnával rajzolta magát) :-)

Most, hogy itt van J, általában egyedül rohanok vásárolni (nem is szeretek mint már írtam, úgyhogy nálam a nagybevásárlás is max. 15 perc :-D )
 Indulás előtti szokásos párbeszédünk:
- Anya, anya, puszi  - és fut a kocsihoz.  Puszi megvan, mondom siess vissza a teraszra.
- Anya jó legyél! - mondja.
- Jó leszek - ígérem én.
- Anya, még egy puszi! - adom a puszit.
- Anya, hova mész?
- Vásárolni megyek de menj fel a teraszra már!
- Anya, de ugye sietsz?
- Igen, nagyon sietek.
- Anya, de ugye Apa vigyáz rám?
- Persze, hogy vigyáz Rád!
- Anya, de nagyon siess - és fut a kocsi után és integet és kiabál hogy jó legyek.

Lindával többször játszottak már iskolásat, Linda tanította neki a betűket. El is viccelődtem, hogy milyen jó, mert amikor tanultuk a szorzótáblát, már mondogatta Ő is, na mondom, az első két osztályt majd ki is hagyhatjuk, mert mire suliba menne, tudni fogja :-)
Tegnap azonban meglepve tapasztaltuk, hogy nemcsak az egyjegyű számokat, hanem a kétjegyűeket is felismerte, de fogalmam sincs honnan, mert én nem tanítom semmire. Egyelőre 4,5 éves, néha még egészen "babás" más hasonló korú gyerekekhez viszonyítva, másban meg veri a nagyobbakat is. Nem, tényleg nem vagyok elfogult, nem zseni egyik se, tök átlagos gyerekek, amúgy is minden gyerek másban jobb és kész :-) P nagyon későn kezdett el beszélni, már mindenki ideges volt, hogy 3 éves múlt de egy szót sem mondott, viszont remekül kommunikált mutogatással. Tavaly július-augusztusban kezdett el beszélni, amikor már mindenki orvoshoz küldött volna, de én tudtam, hogy minden rendben van, hiszen másban meg fejlettebb volt a koránál (mozgásban abszolút). Pelenkát is csak idén tudtuk letenni márciusban, de akkor egyik napról a másikra lett szobatiszta, talán 2-3 "baleset" ha történt. Senki nem mondhatja, hogy paramami lennék, én azt szoktam mondani, hogy pontosan érzem, mikor van baj és mikor kell menni orvoshoz (oda se járunk sokat, úgyhogy igazán mi vagyunk az orvosok álma :-D ).

Kaptam állítólag szerelmeslevelet most a körzeti oviból, hogy a gyerek óvodaköteles, menjek beiratni. Ezt Lindánál is megcsinálták, de nem tetszett a levél stílusa, mert az első mondat után rögtön jött a "fenyegetés", hogy ha nem jelzek vissza vagy nem iratom be, akkor jelentenek a jegyzőnek, stb. stb. Milyen szöveg ez???
Amúgy meg járt oviba rendesen, csak nem a körzetibe...
Bezzeg a sulinál ezt már nem vették olyan komolyan, azt se kérdezték, hova fog járni. Csak annyit mondtam, hogy nem a körzetibe.

Mórok és keresztények fesztivál

A szombati fürdőzős napon lettünk figyelmesek rá, hogy fesztivál van Morairában, így gyorsan utánanéztünk a neten, hogy mi lehet: Mórok és keresztények fesztiválja volt a héten.
Mi ez?
"Ez a rendezvény egy megemlékezés az Ibériai-félsziget visszafoglalásáról. Régebben az egész félszigeten megünnepelték, de napjainkban már csak Murciában, Valenciában, Kasztília-La Manchában és Andalúziában maradtak meg az igazi hagyományok.
Valójában egy vallásos ünnepségről van szó, de a jelmezes utcai felvonulás és a színházi előadások egy színes forgataggá varázsolják a fesztivált. A beöltözött városlakók előadják a mórok, vagyis a muszlimok megszállását, majd a katolikus visszafoglalás eseményeit.
Minden város az évnek más szakában ünnepel, attól függően, hogy az ottani harcok mikor zajlottak."

A kikötőtől a főutcáig mindkét oldalon székek hada sorakozott, a székes jegyek 5EUR-ba kerültek. Egészen meglepődtem, de tényleg nem ült le senki jegy nélkül (egy kis sárga matricát kellett kiragasztaniuk akik fizettek), még akkor sem, ha amúgy volt üres szék. 

 A Keresztények illetve a Mórok "csapata" (a morairaonline24-ről)

Christian Side:
Muladies
Conquistadoras
Almogavers
Huested del Cid
Caballeros del Rey D. Jaime (Christian Captain 2012)


Moors Side:
Alm-hadrabba
Almorach
Califas
Almoraima
Marsa Mudaría (Moors Captain 2012)

 

Este volt tűzijáték is, erről én sajnos lemaradtam, mert Patrik már nyűglődött, nekem meg fájt a fejem, így a kocsiban vártuk a csapat másik felét :-) Most vasárnap viszont itt Javea-ban is lesz nagy banzáj, a San Joan Fesztivál, úgyhogy megyünk :-)

Az első igazi fürdés a tengerben és az első bukfenc

Szombaton végre átjutottunk Morairára, hosszas küzdelmek után - a gyerekeket sokszor nehéz rávenni, hogy menjünk valahova, márpedig szeretnénk még kihasználni az utolsó napokat és élvezni egy kicsit a nyári nyüzsgést. Az áprilisi Atlanti-óceános pancsolás után gyakorlatilag ez volt az első igazán megmártózos fürdés  a tengerben, mert a legtöbbször csak itt mennek le a medencékhez.
Patrik is először ment be úgy igaziból a tengerbe - El Portet-nél voltunk, ez egy jó kis öböl, mert sokáig lehet bemenni és alacsony a víz - persze úszógumival jár még a lelkem :-)

Fogta a halacskás úszógumiját és nekifutásból robogott be a tengerbe sokszor egymás után és közben fülig ért a szája, és mondta, hogy "Anya, ez tök jó!". Ezt vagy 50x megcsinálta, de aztán persze bementek hármasban Apával is, és akkor már csak lebegett és élvezte, hogy jönnek a hullámok. Vannak pillanatok, amikor teljesen önfeledten rohangál a homokban, csak úgy körbe-körbe, olyankor ki van írva az arcára a boldogság, felszabadultság.
Másnap megint átmentünk Morairára, de a Cala del Moraig-ra. Kicsit bíztam benne, hogy nem lesznek sokan, de mondjuk így utólag ez elég nagyfokú naivítás volt tőlem :-) Gyönyörű idő volt, 36 fok, 11 után értünk ki, de nem sokkal később már hőgutát kaptam. A hullámok sokkal nagyobbak voltak mint előző nap, de azért nem félt a nagyfiú. A gond csak az volt, hogy a nagy hullámok kilökték a partra folyamatosan, elengedte az Apját is meg Lindát is, úgyhogy a 15 kg-os gyereket az egyik erősebb hullám gyakorlatilag átbukfenceztette :-) Na most ezt így a partról a fényképezőgéppel a kezemben érdekes volt nézni, de a gyerek felállt, prüszkölt persze, mert tele ment  az orra, vízzel és persze meg is ijedt, de nem történt nagyobb baj, én meg nem vagyok az a nagyon pánikolós fajta, tudom higgadtan kezelni a dolgokat, mert szerintem rosszabb, ha én is nekiállok sipítozni, hogy úristen mi történt. Inkább elviccelődtük, hogy a hullámban bukfencezett egy nagyot, bár hüppögött egy sort, hogy "Anya elsüllyedtem" meg "csúnya volt a hullám". Tíz perccel később azonban gond nélkül ment be újra :-)

Spanyolország nem enged

mármint engem/minket, haza. Nagyon kevesen szokták érteni, az élet azonban valóban mindig mutatja az utat, hogy hol a helyünk, merre kell mennünk. Tavaly minden jel Spanyolországra mutatott és gyakorlatilag zökkenőmentesen történt minden. Most pedig, hogy nem mindenki osztja, hogy itt kéne maradnunk jelen gazdasági helyzetben, mindenféle megmagyarázhatatlan dolgok történnek ami egyértelművé teszi az irányt - maradni kell. Természetesen én tudtam eddig is, csak nem volt, aki egyetértsen velem :-)
Bár úgy volt, hogy ma ilyenkor már úton leszünk Mo. felé, drága jószágom megint közbeszólt - nem megyünk sehova. Pontosabban megyünk, mert muszáj, de repülővel.... valamikor jövő héten talán.

Közös döntés?

Már korábban is sokat gondolkoztam azon, hogy létezik e két fél között, mondjuk családban, VALÓBAN közös döntés. Először akkor kezdtem el ezen filozofálgatni, amikor egy barátnőméknél a gyerek beiskolázása terén Apuka és Anyuka véleménye nem egyezett abban, hogy melyik iskolába menjen a gyerek. Az álláspontok nagyon nem közeledtek, de végül az Anyuka "győzött". Apuka hangoztatta, hogy ez közös döntés volt, de valójában ez nem igaz, mert ebben az esetben az Apuka egyszerűen engedett, viszont (akkor még) nem érezte, hogy ez valójában úgy lesz a legjobb.
Én úgy látom ezt a kérdést - és mondom ezt annak fényében, hogy akik ismernek, elég akaratosnak tartanak -, hogy ha az egyik fél álláspontja eredetileg homlokegyenesen ellentéte a másikénak, akkor ott maximum arról lehet szó, hogy az egyik fél végül enged és emészti magát hosszú ideig, hogy Ő most vesztett. Nyilvánvaló, hogy mindkét fél felsorolja az érveit, viszont a másiknak ugyanilyen hosszú lesz az ellenérvek listája. Kérdés, hogy végül ki tudja "meggyőzni" a másikat a maga igazáról. Hallottam olyat is, hogy próbáljunk meg  a másik fejével gondolkodni, de szerintem ez egy óriási önbecsapás, mert nem lehet. Még ha sokszor mondjuk is, hogy "elhiszem, hogy nagyon nehéz", "tudom mit érzel", "én is hasonló helyzetben vagyok", stb. Nincs két egyforma élethelyzet, nincs két egyforma ember, ezért én megkockáztatom, hogy lehetetlen.
Adott tehát egy "kérdés", amiben döntenünk kell. Én "ezt" szeretném, Ő "azt" szeretné. Én felsorolom az érveket, Ő elmondja, hogy azt én miért gondolom rosszul, miért nem tud működni, és különben is "csinálj amit akarsz". Én elmondom az Ő érveire, hogy az miért nem megy, miért nem működőképes - napokon, heteken át próbáljuk meggyőzni egymást a magunk igazáról, de az álláspontok sehogy sem akarnak közeledni. Mi ilyenkor a teendő?
Vera levelét raktam be pár napja a blogba, amit én személy szerint mélységesen osztok, magyarul hallgassunk a belső hangra. Én arra hallgatok, de mi van, ha a másik fél nem "ezen az elven" működik? Ha Őt nem a belső hang, hanem csakis és kizárólag az általa(!) jónak ítélt észérvek vezérelnek? Mit lehet tenni ilyenkor?
Lehet persze engedni, nem vitás, de szerintem ha az ember nagyon-nagyon szeretne valamit, és arról a másik kedvéért lemond, az örökké tüske marad benne, nem? Lehet, hogy egyszer rájön, hogy óriási hibát követett el és kihagyott valamit az életéből.
Vagy egész egyszerűen egyszer az egyik fél, máskor a másik engedjen? De ezzel megint az a baj, hogy minden helyzet más fajsúlyú, tehát nem mindegy, hogy abban engedek, hogy most ne vegyünk meg egy játékot a gyereknek, mert úgyis annyi van neki vagy abban, hogy melyik házat/lakást vegyük meg, ami hosszú évekre kihat az életünkre.....
Van megoldás??

A legrosszabb pillanat

Ma végre elhatároztam, hogy feltöltöm a weboldalt élesbe amit csináltam, megrendeltem a tárhelyet, mert csak a gépen csináltam mostanáig; megkaptam hipp-hopp az elérhetőséget, minden nagyon buli, ment volna minden mint a karikacsapás....HA ma nem döntöttek volna úgy a gyerekek, hogy ebben a rendkivül fontos stádiumban kizárólag engem fognak nyúzni egész nap, visítani, nyávogni, veszekedni, rajtam tornázni és pont akkor amikor ezerrel koncentrálok, hogy ne szúrjak el semmit, akkor kell megbeszélni, hogy milyen ajándékokat szeretnének Karácsonyra, meg milyen nagyfejűt?! Aztán már egy idő után azt mondom kiabálom, hogy csak most egy kicsit hagyjatok békén és nyúzzátok az Apátokat is egyszer, miért mindig engem kell?? Mert én olyan jó vagyok, mondják Ők...na most erre mit lehet mondani? :-)
Persze sokszor tudok sokfelé figyelni, de ez most pont nem olyan, és folyamatosan néznem kell mindenféle angol nyelvű youtube videót, ahol tényleg frankón mondják, hogy mit hogy kell csinálni, mert én abszolút vizuális vagyok és így állandóan le kell állítani, megszakítani, interrupt....
Na de most élvezem a magányt egy óráig, míg medencéznek :-)

A boldog élet titka

Az elmúlt napokban-hetekben mind a családunkban, mind a blogos ismerősök körében élénk téma, hogy szabad-e Spanyolországot választani most, ebben a helyzetben. Bár én már döntöttem, mikor Verát kiváncsiságból megkérdeztem, szabad e maradni-jönni Spanyolországba, de válaszában annyira szívemből szólt, hogy úgy gondoltam, ezt muszáj megosztanom másokkal is, akik esetleg hasonló cipőben járnak:

"Ha engem kerdezel en nem irnek olyat senkinek, hogy futas :DDD Csak azt, hogy hallgass a belso hangra - en sem kovetem a mediat, immarom 6 eve tv-t sem nezunk es hireket sem olvasok - tudatosan es boldogan :)) igy is eljut pont annyi mindenbol, aminek el kell. De tudod, az ember azt vonzza be, amire rarezeg - en a pozitiv dolgokat vonzzom be, mert az en vilagomnak a kivetitese is az, s ahogy atjon a soraidon keresztul a tied is :)) Az ember barhol boldog lehet, fuggetlenul attol, hogy milyen az aktualis politikai v gazdasagi helyzet! Az egyeni boldogsag es boldogulas szerencsere nem azon mulik, hanem teljes mertekben a gondolkodasmodunkon es a vilaghoz valo hozzaallasunkon. Tudod, ahogy szoktamvolt irni tobbszor is, barhol, barmikor es barmilyen helyzetben meg lehet talalni mindenben a jo dolgokat es a negativokat is - a valasztas, hogy mi magunk mit veszunk eszre es mit latunk bele a vilagba tenyleg csak rajtunk mulik.
Gondolhatod, hogy ameddig Del-Koreaban eltunk, addig Eszak-Korea miatt aggodtak ertunk otthonrol, mig most idonkent mi is, ha osszefutunk magyarokkal, azonnal ezt a kommentet hallani mindenkitol: ''hat most Spo-ban sem rozsas a helyzet/ ott sem lehet konnyu most...'' Aki igy all hozza, az altalaban barhol is el, ott ugyanezt tapapsztalja. Szoval, ha a te meglatasod szerint tudtok boldogulni es boldogan elni az Iberiai-felszigeten, akkor hajra! Ha Svajc, Ausztria v Nemeto. vonzz jobban, akkor ahhoz a legjobbakat! A dontes rajtunk all, mindenki mas, mindenki mas helyzetet teremt maganak, de en hiszek benne 100%ig, hogy a sajat valosagunkat mi magunk teremtjuk, nem masok :-))) Ez a felvallas vezet a szabadsaghoz es boldogsaghoz szerintem :))) Mi tovabbra is jol erezzuk magunkat, az elmult negy ev alatt csak fokozodott a szerelem az orszag irant, es egyelore meg mi is maradunk. Ha eljon az ido, hogy tovabb menjunk, akkor az amiatt lesz, mert a kivancsisagunk a vilag irant hajt bennunket tovabb :))) S akarhova is vigyen az utunk, ott is megteremtjuk a boldogsagunkat, ahogy barhol eddig :))"






Én remélem, hogy mindenki hasznát tudja venni Vera sorainak, akinek külön köszönöm, hogy hozzájárult, hogy feltehessem a blogra a levelét! :-)

Semmi-doboz

Még áprilisban, amikor lent voltunk a Costa del Sol-on, Kriszti megmutatta nekem a "Férfi agy, női agy" c. előadást, amint könnyesre nevettük magunkat és persze be kellett látnunk, hogy tényleg ilyenek vagyunk mi nők és a körülöttünk lévő férfiak is. Ez ma jutott megint eszembe, amikor J ül a gép előtt elmélyülten, jobbról-balról a két gyerek ugyanazt a kérdést teszi fel ötödszörre, de J mintha valami hangszigetelt gömbben, meg se szólal :-D (eleinte hülyét kaptam ettől, mert ez elég gyakran előfordul, de mára megszoktam).

A film 5 részletben fent van a youtube-on, angolul is vagy magyar szinkronnal.

1.rész
a többi itt

Addig is egy kis izelítő:

"A férfi agy: A férfi agy dobozokra osztható fel, minden szépen külön dobozban, külön doboz a sportra, sörre, a feleségre. Nincs kapcsolat köztük, ez hangsúlyoznám ! Mikor egy férfi beszélni kezd valamiről, előveszi azt a dobozt amiben a téma van, elbeszéli, aztán óvatosan, hogy ne érjen hozzá a többi dobozkához visszateszi a helyére. A férfi kedvenc doboza a "semmi doboz", ebben nincs semmi. Egy férfi, amint teheti, előveszi a semmi dobozát. Ilyenkor csak néz egy pontot a falon, horgászik vagy csak ül a fotelben és kapcsolgatja a távirányítót! A Pennsylvania-i Egyetem végzett egy megfigyelést, miszerint a férfiak rendelkeznek azzal a képességgel, hogy abszolút semmire se gondoljanak, és még lélegezzenek. Agyi aktivitást mérő eszközökkel vizsgáltak férfiakat, és szinte az agyhalálhoz hasonló tüneteket észleltek.

      A női agy: Szintén dobozokból áll: vásárlás-, csokoládé-, virág és ajándék-, design-, bizar mód-, stb doboz. Viszont itt minden kapcsolatban áll mindennel ! A kutyasétáltatás a ruha vasalással, a körömlakkozás a virágüzlettel. Ennek a motorja, ami szüntelen táplálja ezzeket a kapcsolatokat, az ÉRZELEM. A nők mindent képesek érzelmekhez kötni (mi is tudnánk csak minket ez nem érdekel annyira), így sokkal több mindent képesek megjegyezni, könnyebben emlékeznek rájuk. A nőknél nincs semmi doboz! Ők folyton gondolnak valamire, folyton "pörög" az agyuk, a fentebb emlitett egyetem szerint egyszerűen képtelenek semmire sem gondolni.

      A válságkezelés két eltérő módját használjuk, míg egy férfi menekülne a nagyvilág elől a semmi dobozához, a nő inkább beszélne róla. Egy férfinek ez jutna utoljára eszébe, és akkor is inkább egy másik férfivel egy sör mellett, nem az ellenkező nem egy képviselőjével"

Lehet, hogy néha szívesen lennék férfi, de csak a semmi-doboz kedvéért. Az én agyam ugyanis képtelen leállni, állandóan zakatol.....

Zseniális ötlet

Mondom én :-) Nyilván sokan nem fognak egyetérteni vele, de ezt a hírt éppen az imént találtam és én személy szerint nagyon jónak tartom. Remélem szólnak, ha lehet jelentkezni a "programra" :-D

Shopping-mánia

Na nem az enyém :-) Este jó szokásunkhoz híven lemegyünk az Arenalra, zajlik az élet persze, hiába van este 9 óra meg 1/2 10, a parti játszóterek a homokban tele vannak gyerekkel, mintha másnap nem is kéne iskolába menniük. A magyarországi szülők zöme biztos sokkot kapna, hogy este 10-kor még mit keres az utcán gyerek. Patrik meg J kimentek focizni a homokba, Linda velem akart sétálni egy kicsit, meg beszélgetni, így elindultunk a soron. Nyárra való tekintettel megjelentek az asztalokat felállító mindenféle árusok, úgyhogy vesztemre az lett a kettes magányból, hogy végig kellett néznem az összes kis apróságot, be kellett mennem a Mario-ba aki mindenféle kinai vacak játékokat árul, meg egy halom strandcuccot és mindent egyesével végignézni....és szegény Linda mindig áradozik, hogy "hú anya ezt nézd milyen klassz", az eladónő meg "natural, no plastic" (tengeri csillag), meg "odanézz, azta milyen jó". Én pedig bevallom, hogy görcsben áll a gyomrom, mert annyira de annyira utálok így nézelődni, meg vásárolni, hogy tudom, úgyse veszek semmit! :-) Tudom persze, hogy a nők szeretnek vásárolni, Linda is szeret(ne), meg Ő majd ilyen lesz, hogy órákig nézi ezeket a kis ékszereket, meg csecsebecséket, ó anyám, majd 8 év múlva valaki más kap sokkot ettől :-D Aztán még be kellett menni az ALE HOP-ba - ez nekem itt a kínaiak luxus boltja, mindegyikben egy tehén áll az ajtóban és lehet kolompolni a nyakába akasztott csengővel - és mindig elképek, hogy mennyi marhaságot képesek kitalálni és eladni....na hiába, nem én vagyok a fogyasztói társadalom gyöngye ;-)
Mindenesetre a végén megkérdezte a lányom, hogy én miért utálok ennyire vásárolni, de nem tudtam rá mit mondani :-)

Naplemente a Cala Blanca-n

Dénia

Tegnap itt kicsit borongós, szeles idő volt, ezért gondolván, hogy esetleg ma is hasonló idő lesz, kinéztük, hogy mivel Déniában is rég jártunk, átugranánk egy kicsit. A sétálóutcában tavaly októberben egy fiesta-ba "botlottunk", tele volt a főutca mindenféle árussal, kolbásztól kezdve a sajton át az olívabogyóig, csokoládéig, helyi specialitásokig minden volt, és persze lehetett kóstolgatni meg vásárolni is. Gondoltuk, hátha kifogunk megint egy ilyen "bulit", de helyette egy kétnapos motoros rendezvény szerepelt a város honlapján. Ez sem tűnt rossznak, úgyhogy 11 után sikerült is elindulni - a 35 fokban :-) Az kicsit meglepett minket, hogy még alig mentünk 2 km-t a háztól, máris beleakadtunk egy motoros felvonulásba itt Javea-ba:

A fényképezőt csak az utolsó pillanatban kaptuk elő, tehát a nagyja sajnos lemaradt, de lényeg, hogy nagyon sokan voltak, szerintem legalább 300 motoros, rendőri és mentős kísérővel.

Déniába érve viszont hűlt helyét találtuk a motorkiállításnak, így a rekkenő melegben 12 óra után felmásztunk a várba.

Castello di Dénia egy kb. 66 méter magas dombon, a központban helyezkedik el. A várat a 11. és 12 .században mórok építették korábbi római maradványokra és folyamatosan építgették-bővítették a következő évszázadokban is. A spanyol örökösödési háborúban a vár részben megsemmisült. A helyőrséget, melynek a vár adott otthont, 1859-ben feloszlatták. Napjainkban a várban található a Régészeti Múzeum, valamint különböző kulturális rendezvényeket is szoktak tartani. Az árnyas fák alatt lehet egy kicsit pihenni és csodálatos a kilátás a városra, a kikötőre, a tengerpartra és a Valenciai-öbölre.

Kikötő egy része

Hosszú, homokos part

A hangulatos főutca platánfákkal szegélyezve

Városháza

Tele hangulatos kis éttermekkel

Ide járnak a spanyolok ebédelni

Nagyon szeretem ezeket a kis hangulatos utcákat, jó lenne csak úgy leülni, nézelődni, "szociológiai" tanulmányokat végezni.... sajnos az egyedüllét nemigen adatott meg nekem mostanában, pedig már nagyon hiányzik. Ha még nem írtam volna, én nagyon szeretek magamban lenni, szükségem van az egyedüllétre (micsoda luxus két gyerek mellett ilyet írni! :-) ), de tényleg. Nagyon kevesen értik, Judit talán az egyetlen.... Nincs társfüggőségem, pontosabban nekem nem kell, hogy mindíg legyen valaki mellettem; és ez mindegy, hogy társ, vagy barát. Vannak ilyen "defektes" emberek még biztos :-) A gyerekek meg még akkor is süvítenek, ha fél órára elrohanok a boltba.....